Kedves Múzsám és Olvasóm!
Nehezen találom azokat a megfelelő és szalonképes jelzőket azokra a gondolatokra amelyek most cikáznak bennem, de határozottan jelen vannak és pörgetik az agyam. A gondolatkört stílszerűen barokk körmondatokba szerkesztem, de ez majd kiderül az olvasmányból: Történt 2006 januárjában, hogy sikeresen leállamvizsgáztam informatikából és ha lett volna akkor nyelvvizsgám, talán ez állna a diplomámban, de ezzel szemben nem volt, viszont júniusban sikeresen befejeztem a fizika szakot is. Ezáltal "fizika-informatika tanár" felirat tündököl a diplomámban. Úgy esett, hogy már egyetemi éveim alatt taníthattam és nagyon szerettem volna akkortájt az egyetem színeiben tündökölni, mint tanársegéd, vagy valami hasonló. Úgy adta a sors, hogy az egyetem viszont nem akart engem, így másutt kerestem állást és találtam is egy egész informatika szakos tanári állást egy középiskolában. Akkoriban elképzelni sem tudtam, hogy mit is nyújthat nekem egy középiskola sok-sok tinivel, akik utálnak - nyílván nem engem - bejárni, mert dolgozatok, feleltetések, nikotin és alkoholmegvonás vár rájuk 7:40-től ki tudja meddig és ez hétfőtől péntekig. Az igazság az, hogy értem mindegyik csemetém baját, hiszen magam is átéltem ezt. (az alkoholos részt kivéve) Mindenesetre sokkal több jutott számomra, mint amire számítottam. Tehát nézzük a mérleget Nyílván felsorolható egy csomó érv pro és kontra, de legvégül úgyis csak a jó emlékek maradnak meg, meg a viccesek, meg a kínosak, de az kevésbé, hogy leordítod a fejét, mert képtelen viselkedni. Szóval a jobb oldalon most olyan dolgok látszódnak, amelyek igenis hiányoznak. Talán azért, mert a szívemhez nőttek, egyik-másik jobban, talán azért, mert azt az érzést nyújtották - feltehetőleg akaratukon kívül -, hogy istencsászár vagyok, de hiányoznak. És akkor ma, kb. mint derült égből villámcsapás találkoztam a legkedvesebb tanítványommal. Róla annyit kell tudni, hogy oda van a "Cuki vagyok..." kezdetű nótáért, az Activity-ért és egyébként ha hasonlítani kellene valakihez/valamihez, a Charlie Brown sorozatban szereplő egyik kissrác és kendője jut eszembe, amit folyton folyvást magával hurcibál és szétválaszthatatlanok. Na ő is ilyen szétválaszthatatlan. Egyrészről a személyisége sem ugrál ki-be a testéből, másrészről hatalmas örömet szerez másoknak humoros és gyakran félreérthető poénjaival. Tehát Jelenben ülünk az asztalnál és beszélünk. Jó tudni, hogy az ember akkor is hozza a formáját, amikor nem figyelik. Pl. ha sokáig nem látsz valakit akkor lehet, hogy csak akkor veszed észre azt, hogy hiányzik/hiányzott, amikor megint ott van előtted. Na velem pontosan ez történt. Meg már legalább 17 éves korom óta tudok, "jajj már megint király vagyok" fejet vágni, ugyan csak nemrég óta tudok róla :-o A beszélgetés témája teljesen hétköznai dolgok, mi történt veled és hasonló témák boncolgatása. Itt említeném meg, hogy az ilyen típusú beszélgetések közben derül ki, hogy a beszélgetőpartnered mennyire felnőtt módjára gondolkodik és kiderül az is, hogy azon a felnőtté válás kapuján már betette a lábát, persze még nincs benn egészen, mert bohócságokkal próbál kinn maradni, de aki ismeri/megismeri, az tudni fogja, hogy benn van már. És ezek azok a pillanatok, amikor el kell fogadni azt a tényt is, hogy már nem tekinthetsz rá olyan szemmel, hogy "Az én picinyem", majd vállánál megszorítod és összekócolod a fejét, mert már azon túllépett. Na ezt kiírtam magamból.Munkahely
Pedagógus
reggel felkelni, időre beérni látni, ahogy még kb 20-an ugyanúgy szenvednek mindig felkészültnek lenni, és bizonygatni, hogy okosabb vagy mindegyiknél látod, hogy isszák minden szavad, és egyszer az is elmondják, hogy a gesztusaid feljegyzésre kerültek istápolni a lelkivilágukat látni, hogyha segítesz, vagy csak meghallgatod akkor szorosabb kötelék alakul ki köztetek gyerekanyag gyerek, a felnőttéválása előtti pillanatokban kevés fizetés mert a saját gyereked után csak kiadásid lesznek...
